Távkapcs
Adam Sandler-t senki sem szereti. Ő valahogy mindig az a megtestesült figurája a jelen Holywoodjának, mintha nem találnának alkalmasabb jelöltet a tökéletes lúzer szerepére. Szerencsére azért mégis, hiszen Ben Stiller is megéldegél valahogy… Visszakanyarodva Sandler-hez amúgy is elfog a rossz érzés bennünket: volt szerencsénk vele végigszenvedni Az 50 első randi-t. Mindkét filmben ő a producer és a főszereplő is. Próbálkozunk költői kérdésekkel válaszolni arra, vajon mi lehet mégis a siker titka.
Egyetlen lehetőségként marad a lepényleső. Igen, feltesszük, hogy a kegyetlen jó szövegeit valószínűleg nem csak a forgatókönyvírók izzadják össze, hanem színészi alkalmasságát ilyen téren tudja legjobban kamatoztatni. Habár nem angol nyelvterületen élünk és így az eredetit roppant nehezen élveznénk, azért a profi magyar szinkronosgárda eléggé kitesz magáért. Ez azonban még kevés a sikerhez, hogy a film ne kössön ki az kertévék szombat este státuszában, Eddie Murphy-t félretolva. Bár valószínűleg úgyis ott fog.
Kellő pesszimizmussal leülve a vászon elé azonban még óriási meglepetések érhetnek. A történet egy átlagos amerikai csippcsöppnek indul. Bele sem kell nézni, de tudjuk, hogy a vége jó lesz. A trailerekből is láttuk, a műfaj vígjáték. Vagy mégse?! A másfél óra felében kacarászó nézőtér, míg a másodikban síri komoly csönd. Michel Newman átlagos amerikai polgár, kertes házban lakik két gyermekével és feleségével (Kate Backinsale-lel mi is tudnánk – a szerk.) és milliomos-dicsekvő szomszéddal. Házakat tervez és habár utálja főnökét (David Hasselhoff), de álma hogy társtulajdonos legyen a cégben. Túlhajszolt életében nincs egy pillanatnyi nyugta sem. Munkája lefoglalja és így még gyermekei is jobban tudják, mihez melyik távirányító való… Amíg be nem szerez egy univerzálisat. Valakit az élete irányít…ő pedig ettől kezdve mindent. Ha a történet miatt kezdtem volna bele az írásba, akkor folytatnám, de inkább meghagyom az effajta izgalmakat azoknak, akik még előtte állnak a megtekintésnek. Érdemes.
Hogy mért is? Vajon lehet mondanivalója egy csapnivalóan gyenge vígjátékkísérletnek? Lehet. Erre lyukadunk ki mi is és mély megdöbbenéssel figyeljük a szemünk előtt pergő képeket. A távirányító, mellyel hősünk ugrálhat az időben, passzív üzemmódba állítja őt az áttekert idő alatt. Ez alatt gépként működik és „lemarad” saját életéről. Michael valóságos viselkedésére erősít ezzel rá. És hiába van az élet minden egyes darabkája gombnyomásnyira tőle, még kiszolgáltatottabbá válik, hiszen a kütyü előbb-utóbb átveszi az irányítást. Már csak tényként szembesül azzal is, hogy egyszerre Jabba méretűre hízott az ártatlan csokinassolástól. És ez még csak a kezdet. A szülő elvesztése, a válás, a gyerekei felnőtté válása, lánya esküvője. Végül saját végzete. Habár az egész egy álomként pukkan ki, mély levegőt veszünk, lenyeljük Amerikának a meleghajlamú áruházi kiszolgálót, és megpróbálunk magunkhoz térni. Illetve észhez. A film után jóformán esélytelen másra gondolni. Talán érdemes is néha kicsit elgondolkozni, mit érdemes hajszolni az életben. Mennyi is kell a boldogsághoz.
Az vesse rám az első követ ki a megtekintés után nem szaladt oda anyucihoz, nagypapihoz, gyerekeihez, dédihez vagy bárkihez hogy megropogtassa csontjait: Örülök hogy vagytok! És fontosak is!
Csúj, 2007. január
Kellő pesszimizmussal leülve a vászon elé azonban még óriási meglepetések érhetnek. A történet egy átlagos amerikai csippcsöppnek indul. Bele sem kell nézni, de tudjuk, hogy a vége jó lesz. A trailerekből is láttuk, a műfaj vígjáték. Vagy mégse?! A másfél óra felében kacarászó nézőtér, míg a másodikban síri komoly csönd. Michel Newman átlagos amerikai polgár, kertes házban lakik két gyermekével és feleségével (Kate Backinsale-lel mi is tudnánk – a szerk.) és milliomos-dicsekvő szomszéddal. Házakat tervez és habár utálja főnökét (David Hasselhoff), de álma hogy társtulajdonos legyen a cégben. Túlhajszolt életében nincs egy pillanatnyi nyugta sem. Munkája lefoglalja és így még gyermekei is jobban tudják, mihez melyik távirányító való… Amíg be nem szerez egy univerzálisat. Valakit az élete irányít…ő pedig ettől kezdve mindent. Ha a történet miatt kezdtem volna bele az írásba, akkor folytatnám, de inkább meghagyom az effajta izgalmakat azoknak, akik még előtte állnak a megtekintésnek. Érdemes.
Hogy mért is? Vajon lehet mondanivalója egy csapnivalóan gyenge vígjátékkísérletnek? Lehet. Erre lyukadunk ki mi is és mély megdöbbenéssel figyeljük a szemünk előtt pergő képeket. A távirányító, mellyel hősünk ugrálhat az időben, passzív üzemmódba állítja őt az áttekert idő alatt. Ez alatt gépként működik és „lemarad” saját életéről. Michael valóságos viselkedésére erősít ezzel rá. És hiába van az élet minden egyes darabkája gombnyomásnyira tőle, még kiszolgáltatottabbá válik, hiszen a kütyü előbb-utóbb átveszi az irányítást. Már csak tényként szembesül azzal is, hogy egyszerre Jabba méretűre hízott az ártatlan csokinassolástól. És ez még csak a kezdet. A szülő elvesztése, a válás, a gyerekei felnőtté válása, lánya esküvője. Végül saját végzete. Habár az egész egy álomként pukkan ki, mély levegőt veszünk, lenyeljük Amerikának a meleghajlamú áruházi kiszolgálót, és megpróbálunk magunkhoz térni. Illetve észhez. A film után jóformán esélytelen másra gondolni. Talán érdemes is néha kicsit elgondolkozni, mit érdemes hajszolni az életben. Mennyi is kell a boldogsághoz.
Az vesse rám az első követ ki a megtekintés után nem szaladt oda anyucihoz, nagypapihoz, gyerekeihez, dédihez vagy bárkihez hogy megropogtassa csontjait: Örülök hogy vagytok! És fontosak is!
Csúj, 2007. január
