Jómagyar szokás szerint, ha az ember valamihez ingyen hozzájut hajlamos ráharapni. Ezt mindenki így csinálja, nem kell más hozzá, csak egy morzsa a teszkóban új ízek pavilonnal, vagy egy reklámtoll a KarrierExpon, esetleg macskakeksz a Nestlétől. Így jelentünk meg mi is a Gólyabálon, no azon nem ingyen, mert az bazi drága volt, hanem megdobtak rajta minket két színház Tiszteletjeggyel a csendesülős részen. Egy héttel később pedig azt vettük észre hogy roppant zsúfolt életünk szombat koradélutánján Karl Kraus: Az emberiség végnapjai c. előadásán csücsülünk. Na jó, inkább szorongunk.
Őszinteségi rohamomtól remélem nem fog kardjába dőlni egyik színészpalánta sem, objektív leírást fogok alkalmazni a darabbal kapcsolatban. Avagy mit láttam.
De kezdjük talán az elején. Tekintve, hogy szerény műveltséggel megáldva és kevésbé fogékonyként a modern művészetre oldalbordám elküldte mit is kell tudni a darabról:
" E dráma előadása, mely földi időmérték szerint körülbelül tíz estét venne igénybe, eleve csak egy Mars-béli színházban elképzelhető. Evilági színházlátogatók nem bírnák elviselni...." /Karl Kraus/
Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor IV. éves, végzős hallgatóival fizikai színházat rendez Horváth Csaba Karl Kraus Az emberiség végnapjai c. műve alapján. A színművészeti egyetemisták előadása a test és mozdulatok játékával ábrázolják Kraus monumentális drámáját.
Karl Kraus Az emberiség végnapjai (1919) c. regénye az I. Világháború (mint minden háború) ésszerűtlen gyötrelmeiről, kilátástalanságáról szól. Az emberről, aki bármelyik pillanatban gyilkoló géppé változtatható. A Monarchia bukásával egy egész világrend foszlott semmivé, ahogy Karl Kraus írja drámája címlapjára: "Az emberiség végnapjai" következnek.
Az még rendben mondom hogy modern, biztos jó lesz, legfeljebb úgysem tudom felfogni. Tényleg nem. Az Ódry Színpad kezdeti nehézségei után (3-kor kezdödött az előadás elvileg, negyed 4-kor már el is foglalhattuk helyünket), 20-25 fős nézősereggel együtt leültünk és vártunk. Fény, hatás, gitár az üres színpad közepén. Hogy amúgy semmi díszlet nem lesz, abban biztos voltam, ez a "modern" darabok fő jellemzője. Három atléta beficcen a képbe és különleges merev pózt vesznek fel középen (ez áthatotta az egész művet később is: merev, ritmusos vagy éppen szabad idióta testmozdulatok). Az egyik srác elkezd gitározni, miközben a másik monológot mond. Megnyugszik a lelkem, ha már gitár van annyira rossz biztos nem lesz. Túlörvendeztem saját várkozásaimat, mert az első pár perc volt az utolsó élvezhető is. Hogy némileg árnyaljam a képet azért elmondom, hogy az atléta kifejezés nem véletlen, az összes szereplő végig fehér trikóban és gatyában nyomult, a lányok adidas kisszoknyában. Ez a TFbe oltott színtársulat zongorázott több mint másfél órán át az idegeimen, változó ereményességgel. Amit pedig ez alatt láttam: néhány jocombú nőcske vonaglása, egy-két kigyúrt férfitest, hátizommozgatás 5 percig, értelmetlenül túlspirázott "művészmonológok" izzadságcseppek közepette, idegrángások minden változata és formája tízperceken át. Hogy ez még semmi? Nem tudom ezt gondoltam volna-e, ha tényleg csak ez lett volna. De a java paradicsom képében érkezett. Merthogy összességében legalább negyven percben paradicsomot ettek, dobáltak, köpködtek, csapdostak, falhozvágtak, és labdáztak vele. Ezek szép nyomokat hagytak fehér rucijukon, de nem voltam ilyen nyugodt, hogy csak rajtuk fog, tekintve, hogy a produkció a nézőtér első harmadában is tovább folyt és előszeretettel repdestek a piros zöldségek szerteszéjjel. A finish előtt 10 perccel elérkezettnek láttunk a lelépésre az időt, de még mindig oly optimistaként, nehogy lemaradjunk a végkifejletről: megvártuk a végét. Ennek ereményeként láttunk még huszonegynéhány paradicsomot szétkenődni és visítozni, székeken orditozni egy fejjel lefelé tartott lányt. A hangeffektekre külön érdemes pár szót szánni, a feszültség fokozása olyan jól sikerült hogy néha tényleg menekülhetnékem támadt. Erre legjobb példa az ismét huzamos időn át szóló hegedűnyervogás, mely úgy hangzott mintha a kormányprogramot átirták volna zene nyelvére.
A végén olyan kitörő örömmel tapsoltam...
Sok kérdés felmerült bennem. Annyi ismerősöm próbálkozik a Színművészetivel, ezért érdemes? Hogy kiköss egy nézhetetlen modern darab idiótájaként mozgó trágyaként? Mert el kell ismerni, eszméleten sok munka lehet benne. A koreográfia, a mozdulatok, egyszerűencsak az iszonyat sok mozgás. A verejtékcseppek sem műek voltak. Tisztelni tudom őket, de tetszeni és értékelni sosem fogom tudni.
Költői kérdések.
De kezdjük talán az elején. Tekintve, hogy szerény műveltséggel megáldva és kevésbé fogékonyként a modern művészetre oldalbordám elküldte mit is kell tudni a darabról:
" E dráma előadása, mely földi időmérték szerint körülbelül tíz estét venne igénybe, eleve csak egy Mars-béli színházban elképzelhető. Evilági színházlátogatók nem bírnák elviselni...." /Karl Kraus/
Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor IV. éves, végzős hallgatóival fizikai színházat rendez Horváth Csaba Karl Kraus Az emberiség végnapjai c. műve alapján. A színművészeti egyetemisták előadása a test és mozdulatok játékával ábrázolják Kraus monumentális drámáját.
Karl Kraus Az emberiség végnapjai (1919) c. regénye az I. Világháború (mint minden háború) ésszerűtlen gyötrelmeiről, kilátástalanságáról szól. Az emberről, aki bármelyik pillanatban gyilkoló géppé változtatható. A Monarchia bukásával egy egész világrend foszlott semmivé, ahogy Karl Kraus írja drámája címlapjára: "Az emberiség végnapjai" következnek.
Az még rendben mondom hogy modern, biztos jó lesz, legfeljebb úgysem tudom felfogni. Tényleg nem. Az Ódry Színpad kezdeti nehézségei után (3-kor kezdödött az előadás elvileg, negyed 4-kor már el is foglalhattuk helyünket), 20-25 fős nézősereggel együtt leültünk és vártunk. Fény, hatás, gitár az üres színpad közepén. Hogy amúgy semmi díszlet nem lesz, abban biztos voltam, ez a "modern" darabok fő jellemzője. Három atléta beficcen a képbe és különleges merev pózt vesznek fel középen (ez áthatotta az egész művet később is: merev, ritmusos vagy éppen szabad idióta testmozdulatok). Az egyik srác elkezd gitározni, miközben a másik monológot mond. Megnyugszik a lelkem, ha már gitár van annyira rossz biztos nem lesz. Túlörvendeztem saját várkozásaimat, mert az első pár perc volt az utolsó élvezhető is. Hogy némileg árnyaljam a képet azért elmondom, hogy az atléta kifejezés nem véletlen, az összes szereplő végig fehér trikóban és gatyában nyomult, a lányok adidas kisszoknyában. Ez a TFbe oltott színtársulat zongorázott több mint másfél órán át az idegeimen, változó ereményességgel. Amit pedig ez alatt láttam: néhány jocombú nőcske vonaglása, egy-két kigyúrt férfitest, hátizommozgatás 5 percig, értelmetlenül túlspirázott "művészmonológok" izzadságcseppek közepette, idegrángások minden változata és formája tízperceken át. Hogy ez még semmi? Nem tudom ezt gondoltam volna-e, ha tényleg csak ez lett volna. De a java paradicsom képében érkezett. Merthogy összességében legalább negyven percben paradicsomot ettek, dobáltak, köpködtek, csapdostak, falhozvágtak, és labdáztak vele. Ezek szép nyomokat hagytak fehér rucijukon, de nem voltam ilyen nyugodt, hogy csak rajtuk fog, tekintve, hogy a produkció a nézőtér első harmadában is tovább folyt és előszeretettel repdestek a piros zöldségek szerteszéjjel. A finish előtt 10 perccel elérkezettnek láttunk a lelépésre az időt, de még mindig oly optimistaként, nehogy lemaradjunk a végkifejletről: megvártuk a végét. Ennek ereményeként láttunk még huszonegynéhány paradicsomot szétkenődni és visítozni, székeken orditozni egy fejjel lefelé tartott lányt. A hangeffektekre külön érdemes pár szót szánni, a feszültség fokozása olyan jól sikerült hogy néha tényleg menekülhetnékem támadt. Erre legjobb példa az ismét huzamos időn át szóló hegedűnyervogás, mely úgy hangzott mintha a kormányprogramot átirták volna zene nyelvére.
A végén olyan kitörő örömmel tapsoltam...
Sok kérdés felmerült bennem. Annyi ismerősöm próbálkozik a Színművészetivel, ezért érdemes? Hogy kiköss egy nézhetetlen modern darab idiótájaként mozgó trágyaként? Mert el kell ismerni, eszméleten sok munka lehet benne. A koreográfia, a mozdulatok, egyszerűencsak az iszonyat sok mozgás. A verejtékcseppek sem műek voltak. Tisztelni tudom őket, de tetszeni és értékelni sosem fogom tudni.
Költői kérdések.
