Ez az egész úgy indult, hogy vasárnap reggel szép verőfényes napsütésre virradtunk és a hőmérő már majdnem 8 fokot mutatott! Miután összekanalaztunk egy jó adag ötletet a másnapi Magyar Estre, célba vettük a tengert. Mert azt még eddig nem láttuk, meg elvileg közel van. Ezen felbuzdulva nekivágtunk az ismeretlennek 8 magyarral meg a lengyel lánnyal. Alapból a dán Hortobágyon kóvályogtunk egy darabig, aztán négyen leszakadtunk, eltévedtünk, de… végül megtaláltuk a helyes utat. A többiek elsőre jó irányba mentek, de csak elsőre, mert útközben többet velük nem találkoztunk. A 8 fokról annyit, hogy percek alatt lehűlt és közben az a fajta szél volt, amikor a fülem sikítozik egy radiátorért. Itt a tavasz annyit jelent, hogy a télikabát alá vegyél vastag pulcsit. Végül, ha nehezen is, de tényleg elértük a tengert. Vicces így "télen látni" persze sok helyen befagyva, hófoltok, meg mindenfelé látni a közeli szigetek partjait. A sós tengeri levegő illatát pedig nagyon szeretem. Fürdeni nem fürödtünk... és mire visszaértünk a szép kis túránkból (annyira még sincs közel: kb. 6 km) addigra óriási hóvihar lett, de hihetetlen gyorsan. Már a melegben sütiztünk a konyhában, arra gondolva vajon a másik csapat merre járhat? Vajon a szobában már vagy még kint a viharban. Kint voltak még, és végül ők is megtalálták a tengert, csak épp 2 kilométerrel odébb.
A túra után mikor ezeket a sorokat „papírra vetettem”, már a hó abbamaradt, megint hétágra sütött a nap. Igaz max. 2 fok akadt, de az már tökéletes hogy a dánok lent napozzanak.
Géza
