A bejegyzés eredetileg a lokoszt blogra készült, de mire elkészült, beelőztek ugyanezzel az uticéllal egy nappal, így nem küldtem el, viszont emiatt szerepelnek részletesen a költségek. Bocsi. Talán még másnak jól jön.
- Figyi, te olyannak tűnsz, aki tök spontán. Nem megyünk el valahova fapadossal?
- Felőlem. Menjünk. Írd meg hányra és mikor legyek Ferihegyen.
És mentünk. Ugyan nem mondom hogy ez az ideális kiválasztása a megfelelő útitársnak, de működik. Legalábbis Isztambulig eljutottunk. 3 nap pont elég, hogy egymás idegeire menjetek és többet ne akarjatok találkozni.
Egy hónappal később...
2 nap szabi kivéve, csütörtök este kidobálva néhány cucc: 3+1 boxer, zokni, póló; pulcsi, kabát, sál, fapados-barát hátizsák (56 x 45 x 25 cm), ha már ezért is legombolt a Wizzair 2*2900-at, aztán rájövök hogy az évek és a rutin alapján már ez a méret sem szükséges, simán ment volna a kisebbel is. Odaseneki.
Péntek reggeli BKV a Liszt Ferihegyre, utitárs már a váróban, bejutunk, lejutunk, felszállunk.
Majd le. Helló Sabiha Gökçen reptér. Helló Ázsia!
No a törökök nem szórakoznak, biztonsági itt és ott, beállunk a sorba a vízumért, merthogy itt ilyen is kell. 15 EUR / 20 USD per kopf és már be is engednek az országba. Hogy mik vannak, mi meg itt kényeztetünk mindenkit az EU-ban! De végül bejutunk – reptér csarnok – majd mosdó, de ööö..., ja hogy ez már egy muszlim ország, kattan a kerék. Imádkoznak, közvetlenül a reptéri mosdó mellett... épp csak cirka 70 ember és mindenki a személyes kisszőnyegén. Közvetlenül a mozgólépcső és egy fal között. Szokom.
Haladunk a rögös úton, az első cél Sultanhamet, a városrész Isztambulban, ahol a szállásunk és kb minden érdekesség leledzik.
De előtte ismerkedés a török tömegközlekedéssel. A fapados reptér 40 km-re van a központtól, de szerencsére van busz. E10 és E11, utóbbi az expressz, ahogy hazafelé ez kiderült. Mindenestre kell jegy, vagyis először Istanbul Card, mert ez itt már a hightech világ: érintős kártyával nyomulnak a buszon! Megvan a bódé, ami mégsem toalett. Ja, hogy reptéren vagyunk, de kártyával nem lehet fizetni. Jó. Hol van ATM, merthogy török líránk az nincs. Naná, hogy csak bent a reptéren, vissza, security check megint, mert itt a kapunál is van ilyen, pénz felvéve, irány a bódé. Harmadszorra is belekezdek, hogy két főre szeretnék jegyet és Sultanhametig eljutni. Közben az ablakba kiabálva, mellettem, az ötödik török is megveszi a jegyét. Rájöttem, hogy itt farkastörvények uralkodnak, erőteljesebben kértem a jegyet, ki is adta... előbb a 6. töröknek a jegyet, majd nekem is a visszaváltható kártyát (7 TRY) rajta a 18 TRY jegypénzzel. Fel a buszra, csip, csip és kész fent vagyunk. Majd másfél óra utazás után leszállunk a tengerparton Kadiköy-ben. Mecset, tenger, árusok és a 12 millió lakosból legalább 5 azon a négyzetméteren, ahol épp te állsz. Lelkesedés beindul, betankoljuk az első kóla és víz adagot. (Víz nem iható viszont mindenhol árulnak 0,5 és 1,5 literes kiszerelésben 50 kurus és 1-2 TRY között.) Döntünk, inkább ne nézzünk most még várost útitársam gurulósbőröndjével – döntöttük el, fel a hajóra és irány Eminönü (Sultanhamet kikötője). Itt is a kártya működik, a hajózás integrált a tömegközlekedésbe. Nem is nagyon menne másképp, mert egy nagy gyorsforgalmi híd van csak a Boszporuszon át, azon meg tilos a gyalogosforgalom.
Kiszállunk, és csak jönnek, löknek, jönnek, löknek... de azért csak kiszállunk és örülünk, mert megcsodáljuk egyből az Új Mecsetet, hiszen szinte az orrunkban van a sülthal szaggal együtt. A hétvége török szava minden bizonnyal a „balik ekmek", amit leginkább a „halas eddmeg"-nek fordítanám, de jobb esetben azt a szendvicset jelöli, amikor egy fél bagettben két sülthal van egy adag hagymával/salátával. Lehet citromozni és sózni, akkor jobb íze van. Megcsodáljuk a vendéglátó egység eme fogalmát: hajón sütik, átadják a partra, majd 2 pillanat alatt a kezedbe a 6 líráért cserébe.
Kutatjuk a szállást... nem egyszerű utcanevek nincsenek, ahogy igazán utcák sincsenek, az egész egy nagy Orczy-Ecseri házasságból született piac kínaiak nélkül. Bár itt ők nem tudnának labdába rúgni... Végül telefonos GPS és egy taxis segítségével azért csak megtaláljuk a hostelünket, ami először aggasztó környezetnek tűnt, azonban később rájöttünk, hogy ez csak az átlagos városkép. A hostel szép és olcsónak mondható (Otel Karsli Oglu/Karslioglu a booking.com-mal volt 103 EUR 3 éjszakára reggelivel két főre - bárkinek szívesen ajánlom). A szállás tiszta és kedves személyzet, ingyen víz a hűtőből, tea és kávé, ha kérsz. A reggeli nem egy nagy valami, de minden nap kaptunk egy jó adag olivabogyót, némi sajtot, bagettet, vajat, lekvárt, mézet.
Egy kis pihenés után végül felfedeztük a Nagy Bazárt. Igazából minden egy bazár, leginkább az utcák bármely része, ami elsőre szokatlan nagy kosszal jár, de az első napi sokk után feldolgozható. Meg az is, hogy beszélnek hozzád. Mindenki. Folyamatosan. Ha csak véletlen ránézel akkor is, ha nem néztél felé, akkor is, ha azt mondod köszönöm nem, akkor meg pláne! Egy kisgyerek 20 percig jött mellettem a búgócsigáival, és már az első pillanattól egyszerre 6-ot akart eladni! Végül beletörődve közömbösségembe megkérdezte jó, akkor mennyit adok az összesért... Az esti sétát végül egy kebabosnál fejeztük be. A kaja mindehol elég olcsó (kebab: 2-3 TRY, tea szintén).
Sultanhamet ide vagy oda, azért csak legalább háromszor akkora mint az 5. kerület, így aztán a másnap reggel egy kisebb túrával kezdtünk, hogy megnézzük a Kék Mecsetet – ez volt a legtávolabb tőlünk. Kisebb térképs-gps szerencsétlenkedés után végül megtaláltuk, és bőven megéri kiállni a kerengőben álló sort, ami a szekus noszogatásnak hála elég gyorsan halad. Cipőinket kézben, bezacskózva léphettünk a Mecsetbe, ami igazából nem kék, csak kékfestős csempével van körberakva. Az élményt fokozza a gyönyörű kupola és kialakítás, valamint a japán turisták lábszaga. Kifelé menet már rálátunk az Hagia Szophia/Ayasofya hatalmas együttesére.
Persze a kettő között van egy gyönyörű park, ami tényleg kimagaslik az isztambuli mezőnyből, mert nem koszos és csak kutyák heverésznek benne meg külföldiek a padokon és egy szép szökőkút.
Az AS. előtt rövidebb a sor, köszönhető a belépőnek (20 TYR), így be is jutunk, hogy megnézzük... egy kicsit csalódás volt. Olyan sok mese és várakozás után, meglehetősen üres, sok állvánnyal és stílus nélkül. Mintha épp csak kirabolták volna. De azért nem hagytam volna ki, az emeleti rész (Galéria) végül kárpótolta egy picit a földszinti hiányérzetem.
Az AS. sarkától nem messze található a Ciszterna Bazilika, ami ugyan nem bazilika csak ráragadt a név. Egy nagy föld alatti víztározó, oszloprengeteggel, szépen kivilágítva. És minden útikönyvben emlegetett Medúza fejekkel két hátsó oszlop talapzatán. E körül található az isztambuli turisták 97%-a, mert természetesen EZT le kell fotózni! (Két kőből faragott arcról van szó, ami az oszlop talpa. És?! Azért biztonságképp én is lefotóztam :))
A szombat további része már a kötelező körön kívül telt. A Topkapi Palota előtt toporogtunk egy picit, hogy megéri a 40 lírát vagy sem... végül másnapra halasztottuk a döntést. Útitársam kidőlt, így belevettem magam a Galata-híd forgatagába, a halasszendvics szagba és végiglestem az egész értékteremtő folyamatot, a horgászucuccok árusításától, a halpiacon át a szendvicsig. Mindezt 300 méteren belül, a híd két partja között...
A törökök mindenhova sietnek, az idő pénz, vagy csak általános, de rohannak, mindig mindenhova. Az épp csak megállt, de még felhajtott rámpával álló kompról láttam kiugrani törököket, náluknál 10-szerte nagyobb málhával, majd az autók között szlalomozni. Ez itt a túlélés városa, senki nem hal meg, de minden taxi meg van húzva, valamint a piros/zöld jelzések maximum a közvilágítás részei. Akkor kelsz át az úton, ha épp akarsz és akkor valószínűleg megállnak, de ha nem mész, akkor nem fognak megállni. Mindezek ellenére teljes a szimbiózis a gyalogos, buszos, autós és taxis között. Egyik sem tiszteli a másikat.
Úgy döntöttem nem hagyom ki a Galata-torony kilátását, így végül csak megmásztam a dombot és kiálltam az ezúttal már se nem rövid, se nem gyors sort, hogy 13 líráért felvigyenek lifttel a torony tetejébe, ahol fél méteres párkányon lehetett körbefotózni a Boszporuszt. Azt hiszem megérte, bár amikor a tolakodós tajvani bácsi ezen a rendkívül széles peremen majdnem lekönyökölt a toronyból, akkor nem épp ez jutott eszembe.
Valami okból kifolyólag a kíváncsiságtól hajtva elindultam tovább a Taksim tér felé, de ahogy ráfordultam a sétálóutcára (2,5-szerese a Váci utca szélességének)..., meglepetésemre ott volt az összes többi török a 12 millióból, akit eddig nem láttam. Mint egy folyékony emberállomány! Elfogott a menekülhetnék és gyorsan visszagaloppoztam a Galata-hídhoz, majd bevetettem magam a szintén zsúfolt, ámbár izgalmasabb Egyiptomi bazárba. Frissen facsart gránátalmalé pipa (1 líra).
Vasárnapra maradt a Topkapi Palota, de mivel nyáron már láttam Granadát, ahhoz képest igencsak szegényes volt. Persze egy Szeráj első körösnek lehet megéri, de a kihangsúlyozott Háremtől sem kaptam sokat (a két jegy meg csak együtt vehető meg (25+15 TRY)).
Délután elmentünk Kabatas hajóállomásra (ez az - amúgy egyetlen villamos végállomása), ahonnan a hajók indulnak a Herceg-szigetekre. Célunk Büyükada, a négy szigetből a legtávolabbi és a legnagyobb volt. Az egy órás várokozás közben megettem a legjobb és leghigiénikusabban elkészített balik ekmek-emet a kikötői bódéból, majd elindultunk. Az út másfél óra, és megáll az ázsiai oldalon Kadiköy-ben, majd mind a négy szigeten is (természetesen mindezt az Isztambul kártyával !egy! BKV jegy áráért (3,5 TRY)). A sziget gyönyörű, nehéz szóban bármit is visszaadni, hangulatilag is nyaraló sziget, ráadásként kaptunk egy csodálatos naplementét is, Viszont a biciklikölcsönzés kimaradt a késői érkezés miatt. Visszaútra már előbb oda kellett érnünk a hajóindulás előtt, mert a törököknél bármi kitelik a nyomulásukkal, így nem kockáztattuk, hogy lemaradjunk. A kikötőben egy kerítésen belül „őrzik" a várakozókat, ami mint egy börtöncella feltelik és ugrásra készen várják a rácsok nyitását, hogy elözönljék a beálló hajót. Az utolsó hajóval indultunk vissza 20:15-kor, ami jócskán 22 után futott be ismét Kabatas-ra. Közben a többi szigeten is mind megállt a hajó, és amikor a hajókötélen ücsörögve (nem volt már hely), a tengert bambulva felettem is elkezdtek beugrálni a felszállók, a mellettem utazó lány csak ennyit mondott a barátjának: mint a kalózok... ennél találóbban tényleg nem lehet megfogalmazni az élményt.
Másnap reggel már csak megvettük gyorsan a kötelező török tea, Turkish Delight édességeket és indultunk is a reptérre. (Isztambul kártyát szó nélkül visszaváltották a rajta levő maradék összeggel ugyanott ahol vettem, amit el lehet tapsolni még felszállás előtt).
Összességében Isztambul egy hatalmas kaland, sok impulzussal és élménnyel lehet gazdagodni, de nem az a tipikus nyugalom szigete. De 4 napra azonban mindenképp megérte!
